Tódor az iskola után mindig átsétált édesanyja munkahelyére. Édesanyja közel dolgozott, csak egy saroknyira egy nagy ódon épületben, amelynek kődíszei szomorúan tartották az épület oromzatát, amelyről már rég lehullott a vakolat. Tódor nagyon szerette az anyukáját, de nem szívesen ment be abba az épületbe. Épp arról ábrándozott, hogy bár ne kellene mindig odamennie, bár ne lenne minden délután ugyanolyan. Egyszer csak csillogó fényességet pillantott meg a járdán. Lehajolt. A szürke bitumenen egy pénzérme tükrözte vissza a téli nap sugarait. Tódor óvatosan megfogta és felemelte. A pénzérme egyik oldalán egy király arcképe volt, szép dús szakállal és koronával. A másik oldalon pedig egy királyné. Hosszú göndör fürtjei félig eltakarták gyönyörű arcát, valamiért szomorúnak látszott. A király is ráncolta a homlokát. Ilyen pénzérmét Tódor még sosem látott. Ahogy forgatta az alakok egyre élőbbnek tűntek neki, elhatározta, hogy utánajár kik ők.
Belépett a vastag fa ajtón, amit teljes erejéből meg kellett húznia, hogy kinyíljon, és fellépkedett a síkosra járt márványos lépcsőkön. Fent egy rozsdásodó szélű fémtábla hirdette: első emelet – ebédlő, társalgó. Az épületben hypo és rossz menza illata keveredett a mosott lepedőével. Tódor anyukája nem volt a szobájában, így a kisfiú továbbment a társalgó felé. A társalgó felől nevetés, és köhécselés hallatszott. Idős bácsik és nénik kis kerek asztaloknál ültek. Kártyáztak, tévét néztek, vagy rejtvényt fejtettek. Mihály bácsi egyből vállon ragadta Tódort, ahogy belépett: - Na hogy vagy, fiam? Mi hír a nagyvilágban?
Tódor mindig kicsit megilletődött Mihály bácsi közvetlenségén, és zavarában a félregombolt kockásingét nézegette. – Hát, nem sok.. mondta és a kezében lévő pénzérmét babrálta.
- Hát emmeg mi? Mutasd csak, fiatalember!
Mihály bácsi a fény felé emelte az érmét, úgy, hogy a királyné szemébe tűzött a nap. Úgy tűnt hunyorít.
- Nagyon érdekes! Hmm.. ez nagyon érdekes. – hümmögött Mihály bácsi, mint akinek az emlékezetkerekei beindultak, csak lassan forognak és ki tudja mikor fognak kidobni bármi választ is.
- Mi az Mihály? – lépett oda egy másik úr is. – Áhhá. – mondta, miután meglátta a pénzérmét.
- Valami nagy titok.. – súgta Mihály bácsi.
- Ugyan, ez csak egy zseton a játék-automatából a sarkon. Biztos elhagyta valaki. – legyintett a másik úr.
- Mi az? – tolakodott oda egy harmadik úr is – Hmm, ez biztosan egy kalózkincsből való! William Kidd kapitány rejtélyes kincséből..
Tibor bácsi nem vitatkozott, csak egyre gondolkozni látszott.
Tódor gyorsan elrakta a pénzérmét a zsebébe, mert féltette a kincsét. Anyukája hangjára megfordult és örömmel ölelte át. Szerette, hogy mindig jó illatú, és selymes haja az arcát simogatta.
- Mehetünk? – kérdezte és elindultak együtt hazafelé.
Tódor elhatározta, hogy csak otthon mutatja meg neki az új szerzeményét, és utánanéz a kalóztörténeteknek is. Tódorék egy régi bérházban laktak az ötödik emeleten. Tódor a liftben állva néha azt képzelte, hogy a kabin kimegy a tetőre, vagy akár felrepül az űrbe és a liftből egyenesen a Holdra léphet ki.
A lift azonban a szokott rángatózással megállt, nyikorogva kinyílt az ajtó és szemben a zöld kerámia betűk, amikről már félig lepattogzott a máz 10-es számot formáltak.
Tódor sóhajtott. Otthon ledobta a cipőjét és a kabátját és rohant a szobájába. A polcon egyből megtalálta, amit keresett: A nagy kalózkönyv hirdette a kezében fekvő papíróriás. Alaposan végiglapozta, különösen a kincsekről szóló részeket, de sajnos egy érmét sem talált, ami az övéhez hasonlított volna.
- Tódor, vacsora! – kiáltott anyukája a konyhából.
- Megyek. – szólt Tódor bánatosan.
- Te meg miért lógatod az orrodat? – kérdezte anyukája, mikor leült az asztalhoz. – Húsos melegszendvicset csináltam, az a kedvenced!
A kisfiú elővette a pénzérmét és kirakta az asztalra. – Ezt találtam ma. János bácsi szerint kalózkincs, de nem találtam ehhez hasonlót a könyvemben.
Tódor anyukája elmosolyodott, és alaposan megnézte az érmét. Tetszett neki a királyné, aki épp a haját fésülte. – ó, látom már, nagyon szép és milyen izgalmas! Mit szólnál, ha holnap megnéznénk a könyvtárunkban, az idősek otthonában. Ott rengeteg régi könyv van, hátha megtaláljuk bennük a választ!
Tódor nagyon izgatott lett: - Juj de jó! Menjünk most azonnal!
- Nem lehet, kicsim, fáradt vagyok. Holnap iskola után átjössz és elmegyünk a könyvtárba.
- De nem bírok várni, anyu!
- Sajnálom, a könyvek megvárnak, a vacsorád viszont kihűl. Jó étvágyat!
Másnap Tódor villámgyorsan öltözött, felkapta a kincsét és elrohant az iskolába. Már alig várta, hogy véget érjen a tanítás, de úgy tűnt az idő nem osztja a lelkesedését és csigalassúsággal vánszorgott.
Kicsöngetéskor Tódor tépte fel elsőnek a tanterem ajtaját és szinte lesiklott a lépcsőkön. Anyukája már az előtérben várta. Lifttel felmentek a harmadik emeletre, a könyvtár az óriás épület egyik szárnyában volt, ott, ahol Tódor még sosem járt. A falak itt tisztábbak voltak, és néhol festmények hirdették az épület hajdani gazdagságát. A könyvtár egy gyönyörű, faragott fa ajtó mögött lapult, belépve szemben egy díszes, intarziás antik asztalnál egy kedves kis hölgy üldögélt és kötögetett. Tódornak úgy tűnt legalább annyi idős, mint a könyvtár.
- Jó napot Margit néni! – köszöntötte Tódor anyukája a nénit.
- Csókolom!- motyogta Tódor is.
Margit néni felnézett kötéséből gyönyörű kék szemei megpihentek Tódoron.
- Szerbusz Ágikám! Mi járatban vagy fiatalember? Csak nem kincsvadászat?
Tódor kezében megcsillant az érme.
- Erről szeretnénk többet megtudni. – mutatta a néninek a kincsét Tódor.
- Ühüm. Érmék 10. sor, harmadik polc.
Tódor és anyukája végigsétáltak a nyikorgó parkettán, az enyhén dohos szagú könyvespolcok között egészen a 10. sorig, ahol meg is találták, amit kerestek. Végiglapozták az összes modern és régebbi korok érmékről, pénzekről szóló könyveit, de hiába. Egyik képen sem találtak hasonlót a király és királynét ábrázoló aranyszínű érméhez.
Visszasétáltak Margit nénihez, aki épp süteményt falatozott.
- Nem találjuk. – mondta szomorúan Tódor.
Margit néni elgondolkozott.
- Tudod, fiam, kérdezd meg Mihály bácsit. Ő régebb óta van itt, mint én. Hátha emlékszik valamire.
- De ő már megnézte, és nem mondott semmit.
- Akkor nem tudok segíteni. – mondta együtt érzően Margit néni és újra belefeledkezett a kötésébe.
Kérdezzük meg még egyszer Mihály bácsit! – mondta Tódor, mikor becsukódott mögöttük a könyvtár vaskos ajtaja. Anyukája ráncolta a homlokát, és odafordult Tódorhoz. – Kisfiam, Mihály bácsi már nem nagyon emlékszik dolgokra. A napi rutindolgaira igen, de azért is kellett elbocsájtani az állásából, mert elfelejtett dolgokat. Tudod, ő volt a gondnok itt ebben a házban sok-sok éven át.
Tódor azt gondolta, hogy az igazán fontos dolgokat az ember nem felejti el, legalábbis nem örökre. Magabiztosan belépett hát Mihály bácsihoz, aki a szobájában épp uzsonnázni készült.
- Mondja fiatalember, mert kezdődik a kedvenc sorozatom. Le kell érnem a társalgóba, ebben a fránya szobában nincsen televízió.
- Mihály bácsi, én, öö, én az érméről szeretnék többet tudni. Kik vannak rajta? Honnan származik? Kié volt?
Mihály bácsi újra kezébe vette az érmét. Látszott, hogy fejében mozgolódik egy vagy több gondolat, és a hiányos emlékképek igyekeznek kapcsolódni.
- Fenébe is, láttam már én ezt valahol. – toppantott Mihály bácsi dühösen a botjával. – Egy kép jut eszembe arról, hogy kinyitok egy régi fa ajtót, egy titkos kulccsal. Festmény lóg fölötte, egy festmény egy gyönyörű nőről, mint ez itt az érmén. Találd meg az ajtót fiam, ott lesz a megoldás.
Tódor fejében is cikáztak a gondolatok, képek.
- Mihály bácsi, hiszen tudom hol van ez az ajtó! Jöjjön!
- Lassabban, fiam! – zsörtölődött Mihály bácsi, ahogy Tódor húzta magával a könyvtár felé.
Beléptek.
- No lám, hát visszajött, fiatalember. – mosolygott szemüvege mögül Margit néni, majd felállt és elsétált a hátsó könyvespolcok felé. A széke mögött a függöny enyhén félrelibbent és egy ajtót fedett fel. Az ajtó felett egy régi festmény lógott, egy gyönyörű hölgyről, aki épp a haját fésüli. Az ajtó mellett volt egy kis komód. Mihály bácsi az ajtó előtt állva elmosolyodott.
- Ez az. – suttogta. – és jobb kezével kihúzta a komód fiókját, megnyomta az asztal alját belülről és egy titkos rekesz nyílt le, benne egy arany színű kulccsal, ami éppen a zárba illett.
Tódornak nyitva maradt a szája a csodálkozástól. Az ajtó könnyedén kinyílt, és egy lépcsősort fedett fel. A márványlépcsők tetején egy bársonnyal behúzott ajtót találtak, közepén egy arany színű koronával. Belépve egy enyhén poros, de gyönyörűen berendezett olvasószobában találták magukat. Kényelmes faragott karosszékek, mennyezetig érő könyvespolcok díszes kötésű könyvekkel, amelyekhez hasonlatosakat a könyvtárban nem is lehetett látni. A kör alapú olvasószoba ablakából el lehetett látni a város felett. Úgy tűnt ez a ház legmagasabb pontja. A vastag, bordó bársonyfüggönyök, alul aranyszínű rojtokkal méltóságot árasztottak. A falon egyetlen szabad helyen egy kép függött: egy mosolygó királyi párt ábrázolt.
Mihály bácsi otthonosan mozgott ebben a szobában: hosszú ujjaival végigsimította a könyvek gerincét és kikapott egy naplónak tűnő könyvet a polcról. Szinte magától kinyílt egy helyen, ahol egy csipkekönyvjelző feküdt a lapok között. Mihály bácsi átnyújtotta a könyvet: - Olvasd fel, fiam, én nem látok jól.
Tódor leült az egyik kényelmes karosszékbe és hangosan olvasni kezdte a kézzel írott gyönyörű sorokat:
„Élt egyszer egy király és egy királyné, nagyon szerették egymást. Viszont sokat vitatkoztak. A király lovagolni szeretett, a királyné olvasni. A király nagyon szerette volna, ha a királyné többet sétál vele, vagy bejárja vele a világot. De a királyné jobban szeretett az olvasószobában: olvasott, írt, vagy kötögetett. A király egyszer annyira megharagudott, hogy bezáratta az olvasószobát, a kulcsot elrejtette, hogy a királyné ne találja meg. - Ha nincs olvasószoba, akkor ráérsz velem kilovagolni. – mondta a király a szomorú királynénak. Igen ám, de a királyné bosszúból az összes lovat szélnek eresztette, nem volt mire felnyergelni. Így egyikőjük sem volt boldog. Elvonultak a kastélyuk két legtávolabbi pontjára duzzogni, mint két gyermek, kiknek elvették a kedvenc játékát. Így történt, hogy mikor az udvari pénzverő aranypénzt készített a királyságnak, nem tudta arcképüket egy oldalra rakni. Nem akartak együtt lenni, még a pénzérmén sem. Így kerültek két külön oldalra, úgy ahogy voltak, sértődötten. A gyermekded civakodásuk miatt Isten úgy döntött, hogy addig nem léphetnek be a mennyek kapuján, amíg ki nem békülnek. Ők pedig megesküdtek, hogy addig maradnak haragban, amíg az aranyérme el nem rozsdásodik.” Az írás alatt egy kis zseb volt, amiben a nyomok szerint egy hasonló pénzérme lakhatott, mint amit Tódor talált.
- Nahát, ez innen eshetett ki! – kiáltott fel Tódor.
Mihály bácsi nem válaszolt, hanem a felhőket kémlelte az ablakból.
Tódor elgondolkodott.
- Mihály bácsi, de ha ez a pénzérme még megvan, akkor a király és a királyné is él még? Bárcsak valahogy kibékíthetnénk őket, rossz lehet ennyi évig haragban élni, és nem is értem, hiszen szeretik egymást. Anyukám mindig azt mondja, a szeretet erősebb minden érzelemnél.
- Eszes fiú vagy, azt látom. – válaszolta Mihály bácsi, aki nem is látszott most annyira idősnek. Az arcvonásaira kiült a nyugalom, és méltóságot árasztott. Szeme bölcsen csillogott.
- Azt hiszem ennek az érmének itt van a legjobb helye. – mondta a fiú és visszatette a zsebbe az érmét. – Köszönöm, Mihály bácsi! Megyek, elmesélem Anyunak, hogy mire jöttünk rá!
- Menj csak, nekem van itt még egy kis elrendezni valóm.
Tódornak hazafelé be sem állt a szája, csak mondta-mondta a sok élményt az anyukájának. Örült, hogy másnap folytathatja a rejtélynek a felgöngyölítését.
Iskola után átröppent az Idősek Otthonába, felszaladt a lépcsőn és berontott a társalgóba.
- Lassabban, fiatalember!- mondta János bácsi, aki épp Römit játszott egy hasonló korú úrral, aki látszólag vesztésre állt.
- Csókolom! Mihály bácsit keresem.
- Mihályt? Nem láttam én ma.
Tódor felszaladt, és benézett a szobájába. Az ágy be volt vetve, úgy tűnt, nem aludt benne senki. A szobában csak egy kis éjjeli szekrény volt, rajta egy vizespohárral. A falon az ajtó mögött egy festmény függött: egy lovast ábrázolt, egy nemesembert, aki peckesen üli meg a lovát. Nagyon elégedettnek látszott.
- Hol lehet? – tűnődött a fiú. Tódor utolsó gondolata a könyvtár volt. Belépett, de az asztalnál Margit néni helyett egy köteg fonalat, két kötőtűt és egy Charlotte Brontë regényt talált. A galérián az ajtó zárva volt. Tódor megkereste a kulcsot a titkos rekeszben és kinyitotta az ajtót. Betolta a bársony ajtót, és mosolyra nyílt a szája, de hiába. Mihály bácsi nem volt a szobában. Tódor lerogyott az egyik karosszékbe. Szemben a falon a szeme a festményre tévedt, amelyen a boldog királyi pár mosolygott. Bár egy fiatal pár volt, Tódort emlékeztették valakikre, akiket ismert.
A gondolatok és képek cikáztak a fiú fejében és lelkében, de végül a szívében álltak össze egy nagy dobbanással. Felállt, levette a polcról a naplót, kivette az aranypénzt és majdnem eldobta meglepetésében. Mert a pénzérmén a király és a királyné egy oldalon voltak és boldogan ölelgették egymást, mint a festményen a falon.
Tódor anyukája csak annyit mondott, hogy Mihály bácsit és Margitka nénit áthelyezték másik otthonba, ahol jobb ellátást kapnak majd.
Tódort viszont már nem lehetett megtéveszteni, tudta, hogy Mihály király és Margit királyné több száz év után megbocsátottak egymásnak és szeretetben együtt léptek be a Mennyek Kapuján.
2017. 01. 07.
