Hugó, miután kilépett a pékség ajtaján, Böhmné asszonyságtól kapott finomságokkal, rohant ahogy csak bírt a kórházig. Itt pihegett egy kicsit mielőtt felszaladt a lépcsőkön a bejárathoz, ahol apa már várta. A kórház a pékségtől csak néhány háztömbnyire ágaskodott az ég felé furcsa díszes tornyaival, tetőteraszával és Rafael arkangyal egy emelet magas szobrával a bejáratánál. A bejárat felett a következő felirat ékeskedett: „Isten meggyógyít”.
Ez volt az utca legmagasabb épülete. Négy emeletet számolt meg Hugó, és a rejtélyes tornyokat, ahonnan minden valószínűség szerint pompás kilátás nyílhatott a kisvárosra, csak senki sem tudta hol van a bejáratuk. Az eredeti tulajdonos a tetőn gyönyörű belső kertet alakított ki, padokkal, rózsalugassal és selyemakácokkal. A csillogó szürke kavicsból kirakott kis utakat selymes zöld pázsit szegélyezte. A kacskaringós kis út egy apró kőhídon is átvezetett, a hidat két kőangyalka őrizte. A híd alatt egy kis patak folydogált, mely egy varázsló szerű arc szájából indult útjának és egy kis tavacskában ért véget, ahol szívesen sütkéreztek a békák a tavirózsák levelén. A patak partján szomorúfűzek lógatták ezüstös zöld ágaikat. Ezek a fák kisebbek voltak, mint a nagyvilágban, ahogy az összes többi fa a kertben. A kertnek volt még egy különlegessége: mindig zöldellt. Télire egy üveg kupola védte a hideg ellen, ami a feltaláló tulajdonos zsenialitását tükrözte. Ezen kívül szinte semmit nem lehetett tudni róla, mert semmilyen dokumentum nem maradt a városra. Mikor birtokba vették az épületet, már rég óta lakatlannak tűnt, és a tökéletesen berendezett termeken kívül mást nem leltek benne.
Az épület hosszú, mennyezettől a földig érő ablakaival, tágas magas termeivel, komoly hangulatával éppen jól megfelelt kórháznak. Az földszinten volt a váróterem, ahol a különböző vizsgálatokra vártak az emberek. Mindenki békésen üldögélt, és beszélgetett. A padsorok között levendula illatozott fehér, szögletes virágtartókban. A falakon a képek gyönyörű tájakat és boldog pillanatokat ábrázoltak. Valahogy ebben a környezetben mindenki átalakult. Aki panaszosan jött be, és a mellette ülőre árasztotta problémáit, általában a második mondatnál elfelejtette mit is akart mondani. Helyette a virágokat szagolgatta, és a régi szép emlékeit kezdte megosztani a padtársával.
Az első emeletre egy régi felvonóval lehetett utazni, amit ha felértél le kellett küldeni, hogy más is be tudjon szállni. Lefelé kizárólag egy furcsa csigalépcsőn lehetett lejönni. Így a fekvőbetegeket a földszinten helyezték el, az épület másik szárnyában.
A járó beteg férfiak kerültek az első emeletre, a második emeltre pedig a nők. Harmadik emeleten a gyermekek kaptak helyet.
Az első és második emeleten óriás bársony függönyök szegélyezték a tüllel lefátyolozott ablakokat, amelyek a fényt éppen megfelelő mértékben engedték be. Napsütéses időben a függönyök csillogni látszottak. Körülbelül nyolc ágy fért el a termekben, kényelmesen, és jól megfértek a tulajdonos által otthagyott bútorokkal. Az ablakok két oldalán kényelmes karosszékek sorakoztak, melyek régi méltóságteljes dámákra hasonlítottak fodros székszoknyáikkal. Középen egy teázó asztal állt, körülötte nyolc székkel. Az asztalon friss víz és némi zabkeksz csábította a leülni vágyókat. Az uzsonnát mindig itt fogyasztották el a szoba lakói, utána pedig kártyáztak vagy társasjátékoztak. A nagyobb termekben kandalló is volt, és a téli napokon odahúzták székeiket a betegek és olvasgattak. A termek két sarkát két terebélyes ruhásszekrény foglalta el, amelyek biztonsággal elnyelték a bentlakók minden ruháját és egyéb ingóságát. A másik két sarok két üvegvitrines szekrényt rejtett, melyeknek az alsó kulcsos faajtókkal ellátott részében társasjátékok, sakk, és kártya lapult. Felső üvegajtós részében pedig bőrkötetes könyvek sorakoztak, a gerincükön arany betűk hívogatták az olvasni vágyókat.
A férfiak emeletén kék volt minden szoba, a nők emeltén bordós, barnás. Ezen a két szinten a folyosók egy-egy félkör alakú teraszba futottak, ahol kényelmes napozószékek kényeztették a beléjük huppanókat.
A gyermekek emeletén a falak nap sárgák, a függönyök és a bútorok rozsdabarnák voltak. Színes gyermekrajzok hoztak vidámságot a folyosó falai közé. Ennek az emeletnek a legnagyobb termében játszóházat alakítottak ki.
A bentlakókra egy elhivatott szakács főzött, így pompás ételeket ettek, igazi tápláló, gyógyító ételeket, tele szeretettel.
No, de érkezzünk meg a negyedik emeletre, hiszen ide igyekezett Hugó is az apukájával. Gyalog mentek fel, a liftet szabadon hagyták a közlekedő betegeknek. A második emeleten Hugó kicsit megállt és szomorú szívvel gondolt a nagymamájára, akit egy évvel ezelőtt a 213-as szobában látogatott meg.
A negyedik emelet egyáltalán nem tetszett a kisfiúnak: falai halvány lilák voltak, a függönyökön apró virágok bontották ki szirmaikat. A bútorok fehérek voltak, és apró babaágyak álltak az anyák ágyai mellett. Kellemes virágillat töltötte be a termeket, amit Hugó elviselhetetlennek talált, ugyanúgy, mint a csecsemők felszálló madárrajra emlékeztető sírását. Apukájával leültek egy padra a folyosón, egy nagy pocakos hölgy mellé, aki hálóruhában és fodros köpenyben pihent. Szemben a falon lila keretben egy csöpp gyermek aludt, fehér bolyhos takarón. Ezektől a képektől Hugó megborzongott. A csecsemőnek furcsán nagy volt a feje, a lábai meg kicsik és kacskák.
Ebben a pillanatban anyukája jelent meg és örömmel tolta maga előtt gurulós kiságyikóban az új jövevényt. Hugó belenézett a kiságyba. Szivecskés takaróba burkolva egy gyűrött arcú, vöröses kis lényt látott, aki úgy tátogott, mint egy szárazra vetett hal.
- Ő a kishúgod, Csilla. – szólalt meg Hugó anyukája.
Hugó furcsának találta, hogy rokonságban van a kiságyikó tartalmával.
- Te is ilyen kisbaba voltál, Hugó. – folytatta az apukája, látva Hugó tanácstalanságát.
- Ilyen nyápic voltam és gyámoltalan? Ez annyira .. ijesztő.
- Igen, de mi szeretettel vigyáztunk rád, ahogy most Csillára fogunk. Ebben te is segíthetsz nekünk.
- Én nem nyúlok hozzá. Olyan nyálkás a bőre.
- Mert most született. Meg fog szépülni, napról napra szebb lesz és ügyesebb, ahogy te is Hugó.
- Hiszem, ha látom. Ugyanolyan bőgőmasina lesz, mint a többi itt? – mutatott a termekre a kisfiú.
- Hát az elején sokat sírnak, az biztos. Tudod, ők így beszélnek.
- Még beszélni sem tud?
- Nem Hugó, se járni se beszélni és foga sincsen, nekünk kell etetni, anyatejjel.
Hugónak ez kezdett sok lenni, nem beszél és nem is jár? Hogyan fognak tudni így játszani?
Hugó anyukája mintha olvasott volna a fia gondolataiban, azt mondta:
- Ne aggódj, hamar megtanulnak enni, járni, beszélni és sok mindenre megtaníthatod majd. Addig pedig elég, ha néha megsimogatod vagy beszélsz hozzá, hogy megismerje a bátyját, aki a legértékesebb kincs lesz számára a világon.
- Fontos leszek neki?
- Már most is fontos vagy neki, csak nem tudja kifejezni. A testvérek vannak a legközelebb egymáshoz.
Hugó értette is, meg nem is, de valami szorongatót mindenképpen talált a légkörben. Nem tudta, hogy a csecsemők és a virágok illatának keveredése, vagy a furcsa kis csukott szemű jövevény okozta, de ki akart menni az osztályról. Meg sem várta, míg apa a 414-es teremhez kíséri az anyukáját, hanem nekiiramodott, és futott a lila folyosó közepén várakozó felvonóig. Éppen ezen a szinten állt, valaki elfelejtette leküldeni. Hugó beszállt és megnyomta a legfelső gombot. A felvonó ajtaja nyikorogva becsukódott, majd fél perc múlva nagy rázkódással megállt. Az ajtók ugyanolyan hanggal nyíltak ki, ahogy záródtak. Hugó befogta a fülét.
Meglepetésére a lift nem egy folyosóra nyílt, hanem úgy tűnt megállt két szint között, úgy, hogy az alsó emeletet már nem lehetett látni, csak a vakolatlan téglafal tetején szűrődött be fény. Egy körülbelül húsz centiméter keskeny nyíláson. Hugó csak most látta, hogy a gomb, amelyet megnyomott le volt ragasztva. Mellette egy felirat: emelet használaton kívül.
Hugó megijedt, megpróbálta nyomkodni a lejjebb lévő gombokat, de a felvonó nem mozdult. Nem volt mit tenni, Hugó felkapaszkodott és könnyedén átbújt a keskeny nyíláson.
Úgy tűnt a padlásszintre jutott, a léptei alatt felszálló por jól látszódott a félkör alakú apró ablakokon beszűrődő fényben. A falaknál régi festmények támaszkodtak egymásnak, antik hajósládák óvták kincseiket, és néhány elrozsdásodott egérfogó tátogott üresen.
Hugónak ez a hely mégis barátságosabbnak tűnt, mint az előző lila illatfürdő. Tulajdonképpen nagyon örült, hogy egyedül lehet és még egy izgalmas felderítő úton is részt vehet. Azt gondolta, itt biztos senki sem járt már évszázadok óta. A porrétegben nem látott lábnyomokat. Kinyitotta az egyik hajósládát. Néhány régi iratot talált benne, amik szétmállottak a kezében és egy Schwarz-féle zsebórát, melyet csillagok díszítettek. Azt hitte nem jár, de mikor tenyerének melege átjárta az órát, az békésen ketyegett tovább a tenyerében.
A gyalulatlan fa polcokon különböző alakú üvegek üldögéltek, beléjük száradt tartalmukkal. Alul hasasak voltak, felül keskenyek. Ilyeneket még Hugó sosem látott, közelebb lépve megütötte az orrát szúrós szaguk. – Fúj – gondolta, inkább megkeresem a lépcsőt.
Lépcsőt azonban nem talált, csak egy ajtót, ami gondosan be volt zárva. Mivel azonban vissza nem mehetett, elkezdte feszegetni a korhadt faajtót. A kilincs a kezében maradt és ahol lábát nekitámasztotta az ajtónak, ott egy fejnyi lyuk tátongott. Kibővítette a lyukat és átbújt. Sötét folyosón találta magát, ahol a lábai lépcsőket tapogattak ki. Igen ám, de ezek a lépcsők felfelé vezettek. Jó néhány kacskaringós kör után végre fényt látott. Mikor a szeme megszokta, körülnézett. Maga alatt a várost látta, pirosas-barnás tetőkkel, apróbb-nagyobb házakkal. Egyedül az Idősek otthonának kis toronyszobája látszott ugyanilyen magasnak. A szél kellemes langyos levegőt borzolt Hugó hajába, és a kisfiú végre fellélegzett.
- Finom, friss tavaszi levegő, ez kell nekem - gondolta, és nagyokat szippantott belőle.
Kis idő elteltével elkezdett gondolkozni, hogyan is juthatna le, hiszen eddig minden csak felfelé vezette. A torony padlóján a lépcsőtől nem messze egy csapóajtót pillantott meg. Felnyitotta és alatta egy fém csúszda verte vissza a nap sugarait. Nem lévén más választása, belehuppant.
- Juhééé! – kiáltotta, mert a csúszda kellemesen lejtett, nem félt, hanem egyenesen élvezte az utazást. Sokáig csúszott lefelé, majd megállt egy nagy faajtó előtt. Hugó azt gondolta, hogy ez lehet a másik toronynak a bejárata, ahol még szintén senki sem járt. A nyakában dobogott a szíve, mikor arra gondolt, hogy ő fedezi fel ennek a régi épületnek az összes titkos zugát. Micsoda dicsőség lesz ezt az iskolában elmesélni! Hát még az apukája milyen büszke lesz bátorságára, leleményességére. Igazi kalandor vagyok – gondolta Hugó – nem áll utamba senki és semmi. Lenyomta a kilincset, de az ajtó zárva volt.
Összeszedte az erejét és rángatni kezdte, ütögette, húzta, tolta, de az ajtó nem mozdult. Lázasan kutatott a zsebeiben, hátha valami van nála, amivel ki tudná nyitni az ajtót. A zsebében egy gémkapcsot, egy használt papírzsepit és a Schwarz-féle órát találta.
- Talán te segíthetnél kinyitni nekem ezt az ajtót! – mondta a békésen ketyegő szerkezetnek.
Hugó meglepetésére a zsebórán az alábbi felirat jelent meg:
„ Vannak titkok, amelyekhez csak a szeretet nyitja meg az utat.”
Hugónak valamiért a kishúga jutott az eszébe, ahogy pici kezével markolássza a szivecskés takaróját. Nagyfokú tiltakozást érzett lelkében, de mellette egy eddig ismeretlen melegséget is. A csúszda hirtelen megint megindult lefelé, mielőtt elgondolkozhatott volna a felirat jelentésén, már a kertben találta magát. A csúszda a varázsló feje mögött ért véget. Hugó a csillogó kavicsokon futott a lépcső felé. Alig várta, hogy lássa a családját. A tetőkertben két gyermek játszott, egy kisfiú meg egy kislány. – Rúgjad! – ordított a kisfiú, és kislány nekilendült apró lábacskáival ügyesen visszarúgta a nagy pöttyös labdát. – Ügyes vagy! – kiáltotta most a kisfiú!
De Hugó ezt már nem hallotta, mert a csigalépcsőkön suhant lefelé, egészen a 414-es teremig. Édesapja az ajtóban állt.
- Mehetünk fiatalember? – kérdezte Hugót, és egyáltalán nem tűnt bosszúsnak. Sőt a felvonó is kifogástalanul működött.
- Pillanat. – kérte Hugó és odalépett a húga guruló kiságyához. A jövevény épp keservesen tátogva ordított. Hugó megsimogatta és odarakta mellé a csillagos zsebórát. A zsebóra kattogott párat és egy kedves altató dallam csendült fel a szobában, éppen csak olyan halkan, hogy ne ijessze meg a kislányt. Az ordítás abbamaradt és a csöpp szemek mosolyogni látszottak.
- Köszönöm! – mondta könnyes szemmel Hugó anyukája.
Hugó hazavitte magával azt a különös melegséget a szívében, amit a kaland során megtapasztalt. Arra gondolt ha elég nagy lesz a kishúga, megmutatja neki a titkos feljárót és együtt fedezik fel a másik lezárt torony titkait.
2017. 02. 08.
