Az álommanó

Az egész úgy kezdődött, hogy Míra nehezen aludt el. Születése óta. Mikor apának kellett egyik délben altatnia, rajzolt egy manót, egy álommanót. Csíkos hálózsákban, és hálósipkában békésen szendergett, és álmában elégedetten mosolygott. Míra boldogan ölelte meg a rajzot, és könnyen álomba merült.

Másnap beszélgettem a szomszédasszonnyal és azt mesélte lelkesen, hogy a Soma, aki eddig mindig sokat tekergett elalvás előtt, előző napon könnyedén elaludt. Lejjebb sétálva az utcán az ikres anyuka kipihenten mosolygott rám. – Képzeld! Liza és Zoé átaludták az éjszakát!

Kezdtem gyanakodni, és felhívtam Sárát :

– Szia!

- Szia, hogy vagytok?

- Jól, nagyon jól. És ti?

- Mi is. Míra jól alszik most.

- Most, hogy mondod, nálunk sem volt az szokásos éjszaki műsor.

Mosolyogtam, mikor leraktuk a telefont és elindultam Míra szobájába megkeresni apa rajzát. A papírt megtaláltam.

De nem volt rajta a manó.

Az álommanó mihelyt Míra álomba szenderült szűkösnek találta helyét és kicsusszant a kislány kezei közül. Kibújt csíkos hálózsákjából és zsákként a hátára csapta. Így indult világgá, benézett minden gyerekszobába, és minden gyermeket megcsodált.

Igazából álomról-álomra vándorolt, ott érezte igazán otthon magát.

Egy lányka színes lufikkal álmodott, és boldogan ugrándozott utánuk a selymes füvű réten. A manó is elkapott egy lufit és odadobta a kislánynak. Luca visszamosolygott a manóra, és visszadobta a lufit. Így játszottak egy ideig.

 A következő álom egy Hugó nevű kisfiúé volt. Színes, pöfögő kisvonatot vezetett, amiben sok ujjongó kisgyermek utazott. A manó felszállt, helyet foglalt az egyik vagonban, egy kedves kis piros padon. A vagonok teteje nyitott volt, könnyen körbe lehetett tekinteni.
– Indulás! - hangzott a mozdonyfülkéből, és lelkes pöfékelés, kellemes zakatolás vette kezdetét. A vonat nem haladt gyorsan, de így is nagyon élvezetes utazás volt. A manó rózsaszín nyulakat és sárga ernyő méretű gombákat látott az erdőben, amin áthaladtak. A fák illedelmesen hajlongtak és integettek a gyerekeknek. Nagy volt az öröm! Egy igazi élő erdő.
Mikor egy kisvárosba értek, ahol minden ház sárga volt, apró piros tetőkkel, az álommanó megköszönte a fuvart és leszállt. A piros-kék mintás vonat tovább robogott az éneklő gyereksereggel.

A manó egy pillanatra élvezte a csendet, majd körülnézett. A városka templomának díszes ajtaján belépve egy újabb álomban találta magát.

Itt rettenetesen fújt a szél. A manó erősen fogta a sapkáját, és valamiféle menedéket keresett magának. Végül egyetlen egy kis kőházat pillantott meg a kékes-szürke kősivatagban. Bekopogott. Egy szomorkás, kedves arcú göndör hajú lányka nyitott ajtót. Bent a házikóban egy gyönyörű, otthonos gyermekszoba volt. Kicsi zöld asztalka állt a szoba közepén, négy székkel. Az asztal körül babák ültek, a lányka kezében fakanállal épp vacsorát készített nekik. – Ülj le az asztalhoz, kész a túrógombóc! – invitálta Klaudia a manót, és átültette az egyik babát egy kényelmes hintaszékbe.

A manó szót fogadott, és az asztal mellől körbejártatta szemét a szobában. Gondosan elkészített fehér bútorok sorakoztak körben a szobában és egy baldachinos ágyikó is állt a sarokban. A szekrényekben minden volt, amit egy gyermek kívánhat: sok-sok színes mesekönyv, egy nagy láda lego, kedves arcú babák, díszes ruhákba öltöztetve. A kislány mégis szomorkás arccal rakta ki a tányérra a gőzölgő túrógombócokat.
- Mindig így fúj kint a szél? – kérdezte a manó, mert zavarta Klaudia szótlansága.

- Igen, legtöbbször. Kicsit elgondolkozott. – Ha az anyaszörny mérges.

Ha üvölt, akkor jön a szél. Néha még villámok is vannak, de ne aggódj itt biztonságban vagyunk.
- Hol lakik az anyaszörny?

- Nem messze innen egy barlangban.

- Akkor meglátogatom. – mondta a manó és már indult is. Nem kellett sokat sétálnia, kivételesen éppen nem volt vihar, az anyaszörny békésen szundikált a barlang bejáratában. Szép hosszú, világos barna haja volt, és kedves arca. Ez a szörny? Gondolta magában a manó. Megsimogatta.
Az anyaszörny felemelte a fejét és a homlokát ráncolta.
- Hogy vagy? – kérdezte nagyon kedvesen a manó.

- Fáradtan. – válaszolta. – és kisimította arcából hosszú, kócos haját. – Belefáradtam az ordításba.

Kis idő elteltével újra megszólalt.

- Hiába üvöltök, senki sem hall meg. Magányos vagyok. Elfáradtam.

- Mit szeretnél mondani?

- Nem bírom egyedül vinni az Élet gondját, túl sok az elvárás, nem tudok megfelelni. Nem tudok jónak lenni, nem tudok jó anya lenni.

Itt elsírta magát, és alakja máris emberibbnek tűnt. Sírt, sírt, és a sírásból folyó lett.
Amerre a folyó kanyargott kizöldellt a fű és virágok nyiladoztak. Szomorú fűzek nőttek ki a folyóparton egyik percről, a másikra. Végre kisütött a nap és a fák hamvaszöld lombjai csillogtak a fényben.

A kislányt kicsalogatta a házikóba bekandikáló napocska. Kilépve megdörzsölte a szemét, mint aki rossz álomból ébred. Puha füvű, virágos réten találta magát, ahol színes pillangók repkedtek. Kellemesen meleg volt. A táj szürkeségét a színek harmóniája váltotta fel. Klaudia boldogan szaladt anyukájához, aki tárt karokkal várta a rét túloldalán.
A manó továbbindult, ezzel a képpel a szívében. – Milyen sokat számít néhány kérdés, és a megértő hallgatás. – gondolta.

Az álommanó hazaérve visszabújt Míra papírosára pihenni. Alighogy visszabújt hálózsákjába, a kislány boldogan magához ölelte: - Anya, megtaláltam!

Az álommanó, amikor már jól kipihente magát, újra útnak indult. Amerre járt, a gyermekek nyugodtan aludtak és boldogan keltek reggel. Mindenki számára volt valami a zsákjában, amitől könnyen elaludt.

Neked is gyűjtött hét mesét, a hét minden napjára, hogy szépeket álmodjál.