Viola kertje

Az álommanó kötet I. meséje

„Nagy Bernadett Viviennek, aki mindig megihlet!”

Hétfő volt.

Detti magához képest sebes léptekkel haladt az iskola felé, csak úgy húzta magával anyukáját, aki mit sem értett a sietségből. Hiszen eddig mindig neki kellett siettetnie lányát, aki reggelente mindig elmélázott a fürdőszobában, mesét olvasott a reggelinél, és úgy öltözött akár egy lassított felvétel, csakhogy minél tovább tartson a reggel, és ne kelljen iskolába mennie. Detti a kedvenc sárga-kék kockás ruháját viselte, és a fejében kavarogtak-gomolyogtak a gondolatok.

A múlt hét pénteken történt események foglalkoztatták.

Büntetésből, mert átálmodozta az irodalomórát, tovább kellett maradnia az iskolakönyvtárban és segítenie kellett a könyvtáros hölgynek elrakodni a nagy, poros; a kicsi, hasznos; és a kényelmesen közepes könyveket. Nagyon szerette a könyveket: imádta simogatni sima fedelüket, megnézegetni a képeiket és rejtett vízjeleket keresni lapjaikon.

 A könyvtáros hölgy egy kellemesen telt idős hölgy volt, szigorú szemüveggel, de annál megnyerőbb mosollyal. Detti felnézett rá, csodálta, amiért meg tudja jegyezni a könyvek helyét ebben az óriási könyvtárban. A könyvtárnak volt egy galériája szín tölgyfából, ahol gyönyörű régi festmények és tükrök néztek le a falakról. Azt mondják az iskola ódon épületének még ódonabb tulajdonosáé voltak. Nem tudni róla sokat, csak azt, hogy egyszer csak elköltözött és iskolát alapítottak az otthonában. A méretes, villaszerű épület, mely valaha a tulajdonos családja egyedi tervei szerint készülhetett, szép, nagy világos termeivel és széles folyosóival éppen megfelelő volt általános iskolai növendékek számára.

Így a kihalt folyosók szép lassan megteltek gyerekzsivajjal. A gyermekek minden ünnepkor feldíszítették a termeket, az ablakokra saját készítésű mintákat ragasztottak. A több száz négyzetméteres kert ideális bújócskahely volt, télen hóembert építettek szünetekben és vidáman szaladgáltak.

Ám volt az épületnek, amelyet Viola névre kereszteltek, amint azt a bomladozó homlokzatról le lehetett olvasni, némi hátránya is. Olyan kacskaringós elrendezésű volt, hogy sokan eltévedtek benne. A kis lurkók késve érkeztek meg óráikra, a legzöldebb mesékkel, hogy mit láttak, hallottak a ház furcsa eldugott folyosóin. A tanárok kénytelenek voltak átkísérni a tanulóikat az egyik teremből a másikba, ha időben el akarták kezdeni az óráikat. Volt egy nap amikor egyszerűen semmi nem akart működni. Ez volt december 13-a. Már majdnem egy év telt el az épület átadása óta, mikor eme jeles napon Ilona néni történelem tanárnő furcsa dolgokat kezdett észlelni. A kréta nem engedelmeskedett a kezének, és minduntalan elgörbült a tábla közeledtével. A gyermekek már unottan várták az óra végét, de egyszerűen nem akart kicsöngetni. Az óra mutatója mintha egy percet sem mozdult volna 13 óra 13 percről. Az idő múlását csak onnan tudták érzékelni, hogy tél lévén hamar besötétedett és lármás, aggódó szülők tódultak be az iskolába, panaszolva, hogy már rég haza kellett volna érkeznie a csemetéiknek, és a portás vagy aludt vagy halott, de  nem akarta beengedni őket. A kovácsolt vaskapu, mely rózsákkal volt körülfuttatva, mintha örökre bezárult volna előttük.

 Tekintettel arra, hogy ilyen eset nem fordult többé elő, az iskola zavartalanul működött tovább. Violának ez a szeszélye hamar feledésbe is merült. Egyedül a kedves könyvtárosnő, Henriett, húzta össze a szemöldökét gondterhesen, mint aki valamely titok őrzője. Detti sejtette, hogyha valaki, akkor a hölgy választ tud adni az eseményekre. A hölgy azonban nem volt közlékeny típus, néhány katonás útbaigazításon kívül, hogy: 

- Azt a D betűhöz rakd! Ki tanította neked az abc-t ?- vagy

- Igyekezz, mert ránk esteledik! - nem méltatta szóra a lányt.

Ha Detti próbált kérdezősködni, csak felhúzta a szemöldökét és szúrós pillantást vetett rá, mintha a legfelsőbb méltóságában megzavarnák. Viszont megtörtént, éppen azon a pénteken, amikor Dettit könyvrakodásra ítélték, hogy a könyvtáros hölgynek el kellett mennie. Így a lány egyedül maradt a könyvtárban. A könyvtáros hölgy meghagyta, hogy ha elrakta az utolsó két könyvet is, hagyja el a birtokot 13 óráig.

 Detti nagyon izgalmasnak találta, hogy egyedül maradt mindazon titokkal amit a könyvtár dohos szagú, néma könyvei rejtettek. Kis kezeit végighúzta a kemény borítókon, a galérián belesett az összes képeskönyvbe amit csak elért. Nézegette magát a tükrökben, és vélt hasonlóságokat keresett önmaga arcképe és a falon lógók között. Mikor már keresztül-kasul bejárta a könyvtárat, elkezdte számolni a furcsaságokat, amiket lát. Mindig újabb és újabb részletet fedezett fel: kis faragott angyalkát a polcok szélén, kis virágokat a padló mintázatában, emberi arcokat az intarziában. Új dallamokat a szekrények nyekergésében. Végül leült egy kényelmes karosszékbe a kedvenc képeskönyvével és szőke fürtjeivel ráborulva elaludt.

Csend volt, csak a szú percegése hallott, mikor az óra elütötte a 13óra 13 percet.
Detti felriadt. Eszébe jutott a könyvtáros nő intelme, s mint akit ágyúval lőttek ki, rohant az ajtóhoz. Lenyomta a kilincset, de a nagy ódon ajtó nem engedett.

„Ilyen gyenge volnék?”- gondolta Detti, és nekiveselkedett újra.
Semmi.

Mintha bebetonozták volna. Detti az órára nézett: a mutató nem mozdult el 13.13-ról, pedig már legalább 10 perce cibálta az ajtót. No nem baj, gondolta, a gondnok majd erre jár és kiszabadít. Visszaült tehát a karosszékbe, kicsit nyugtalanabbul, mint az előbb, és nagy kék szemeit körbejáratta a szobán. „Hátha” - gondolta – „van egy másik ajtó, amin kimehetnék”. Percek teltek-múltak, de Detti csak sejthette mennyi.

Egyszer csak halk dallamokat vélt hallani a galériáról.

- Csak képzelődöm, nincsen senki az iskolában. – gondolta.
De ismét hallotta.

Lassan megindult a hang irányába, egymás után emelte kicsi masnis cipőit a lépcsőn felfelé. Odaért a lépcső tetején álló szekrényhez és most már teljesen bizonyos volt, hogy a dallamok onnan szűrődnek ki. Kellemes dallamok voltak, olyan altatódal-féle kisgyermekeknek. Mintha egy felhúzós gyermekjátékot úgy felejtettek volna.

A szekrény üveges felső részében tükröződtek Detti bájos vonásai, okos szemei kissé tágra nyíltak az izgalomtól, de erősnek érezte magát. Végigvizsgálta a szekrényt, és felfedezte, hogy az alul a faragott tölgyfaajtón mintha fordítva lenne egy zárféle. Megfordította.

Az ajtó recsegve kinyílt. Dohos szag helyett azonban csodálatos, édes és hívogató virágillat csapta meg az orrát. Lehajtotta a fejét, és belépett.

Egy szobában találta magát. Valószínűleg gyerekszoba lehetett még az iskola kialakítása előtt. Egy meglehetősen szeretett gyermek szobája. A falak apró mozaikjai mesebeli kertet ábrázoltak, gyönyörű színes virágokkal, kedvesen hajladozó ismeretlen eredetű fákkal, és a kert közepén egy fiatal hölgy játszott gyermekével. Egy szőke, nagy kék szemű kislánnyal, aki boldogan ugrándozott Anyja körül. A kertben volt magától ringó hinta, nyerítő hintaló. A babák kacagtak és a kis vonat körbe-körbe rohant, füstöt eregetve. Minden játék vidám hangokat hallatva izgett-mozgott, pörgött, ugrándozott. Egy ember nagyságú barna mackó, pedig mesét mesélt, ha megkérték rá. A maga brummogós, kellemesen mély hangján, amely bárkit álomba ringatott. Megesett azonban, hogy a kislány mégsem tudott elaludni, ilyenkor az Anyukája énekelt neki altatódalt. Lágy, meleg hangjára álomba borult az egész kert. Egymásnak dőltek a fák és halk hortyogó hangot hallattak, a játékok elcsendesedtek, a virágok pedig lágy ringatózásba kezdtek és mindegyik a saját színének enyhe fényével világított az éjszakában.

Újra felhangzottak a dallamok. Detti összerezzent, mintha egy álomból ébredt volna. Teljesen lenyűgözte a mozaik, és amit kiolvasott belőle.

Most nézett csak körül rendesen, a szeme kezdett hozzászokni a gyér világításhoz. A szőnyeg hasonló mintás volt, mint a ruhája. A zsalugáteres ablakok függönyei is. „Jé, gondolta, ez a kedvenc mintám.” A szobán két ablak volt és enyhe fény szűrődött be a zsalugáterek repedésein át. Éppen egy apró favonatra világítottak rá, ami gazdátlanul hevert a földön. Mellette egy kosárban babák üldögéltek, arcukon olyan mosollyal, mintha rögvest kacagásra nyitnák szájukat. Kézzel varrottak voltak, akárcsak a kis színes ruháik, hajukban virág, némelyiknek szalag. Detti közelebb lépett, de majdnem elesett, mert amire rátámaszkodott, az ringatózni kezdett. Kitapogatta: egy hintaló volt. Kísértetiesen hasonlított egy igazi pónihoz. Vissza is húzta tőle a kezét, pedig nagyon selymes volt a szőre. Megfordult, és elindult a szoba másik végében található ágy felé, ahol egy ajtót vélt felfedezni. Közelebb érve látta, hogy az ágyon egy akkora Mackó ül, mint ő. Elképedt. A Maci mellett egy nyitott mesekönyv hevert, mintha abból mesélt volna valamikor. Barátságos arca volt a Macinak, így megsimogatta az arcát- por szállt fel, és mintha picit megrándult volna az arca. „Csak meglöktem, gondolta Detti” és kilépett a magától kinyíló ajtón.

A fény elvakította, lassan dörzsölgette szemeit, eltelt néhány perc mire hozzászokott. Egy gyönyörű kertben találta magát, mint amilyet a mozaikokon látott, de élőben még nagyobb hatással volt rá. Voltak itt kisebb fák, világos törzzsel, selymes kis zöld levelekkel. Égig érő, hullámos törzsű fák sötétzöld sima levelekkel, melyek akkorák voltak, mint Detti feje. A fű bársonyos volt és csiklandozó, ahogy rálépett a vékony talpú kis cipőjében. A legkülönbözőbb méretű és színű virágok pedig derengő színes fényt ontottak magukból. Detti nem is nagyon tudta beazonosítani őket, valahogy mintha az igazi, ő általa ismert virágok nagyobb és torzított másai lennének, vagy épp keverékei. Bizsergető érzést érzett, ahogy besétált a kert közepe felé a szétnyíló bokrok között, melyek kedvesen hozzásimultak. Mindent csak óvatosan érintett, hiszen mintha minden elaludt volna, mint a képen az altatódalra, mely ismét felhangzott valahonnan.

 Félrehajtva néhány ágat, Detti egy réten találta magát. Kedvesen ringatózó virágok közepén egy kedves kis pad volt. A képen itt üldögélt az anya gyermekével. Itt ringatta álomba, ha nem tudott elaludni. Az énekhang erősödött, és Detti lelkében otthonos meleg érzés támadt. Leült a padra, és ledőlt. Nézte, ahogy kedvesen ringatóznak a virágok, beszívta édes illatukat, mosolygott a fák halk szuszogásán..

Álmában egy férfit látott, jól megtermett, szigorú, de jóságos arcú férfit egyenruhában. Búcsúzott éppen szeretett feleségétől. Az asszony csendes beletörődéssel sírdogált, könnye végigfolyt ruháján, mely alatt hasa szépen gömbölyödött. „Viola, légy erős!”- mondta a férfi, azzal betette maga mögött a faragott tölgyfa ajtót.

A következő képen az asszony egy csecsemőt ringatott azon a padon, ahol ő lefeküdt. A kertben még csak sarjadoztak az első fácskák és virágok. A hölgy énekelt, a csecsemő elaludt. Amíg a gyermek aludt édesanyja csinosítgatta kertet és a gyermek szobáját. Játék babákat varrt, hintalovat faragott. A Mackó meg még az ő gyermekkorából maradt rá a gyermekre. Minden erejével azon volt, hogy elfeledje a bús várakozást, és tökéletes otthont teremtsen gyermekének. Mindent a saját fantáziája, és a keze munkája teremtett meg, a gyermek iránti szeretete és a remény adott óriási erőt hozzá. Kézzel festett mozaikokkal díszítette a gyermek szobáját, ápolta a növényeket, melyek napról napra szebbek és nagyobbak lettek. Órákat, napokat játszottak gyermekével, aki napról napra szebb és okosabb lett. A gyermek 3 éves születésnapjára egy virágos nyakláncot kapott, mellyel, amint Anyukája mondta, a kert bármikor életre kelthető, ha tulajdonosa belép az ajtón. Ám alig telt el a gyermek születésnapja, az anya rossz hírt kapott. Katonák jöttek, és az anya karján a gyermekkel menekült.

Detti kopogásra riadt fel, majd hallotta a könyvtárajtó nyikorgását.

Felpattant, és rohant-rohant a kerten keresztül: ruhájának simultak a virágok, a bokrok és a fák utána hajoltak, mintha tartóztatni akarnák. Átbukdácsolt a sötét gyerekszobán, rálépett a kis vonatra, ami kicsúszott a lába alól és így ő szabályosan kigurult a szekrényből neki a könyvtáros- nő lábának.

„Szóval itt bujkálsz!” – nyugtázta - „A gondnok rád zárta a könyvtárat, mert azt hitte nincsen itt senki.” Valóságos, és szigorú hangja Dettit egyből észhez térítette. Nem merte említeni a látottakat, amelyek már számára is álomszerűnek tűntek. Fogta a táskáját, elindult hazafelé. Miközben behúzta maga mögött az ajtót, látta, hogy a könyvtáros hölgy lehajol a képeskönyvért, amelyet Detti a karosszéken felejtett.

Hazafelé eszébe jutott, hogy édesanyja születésnapja van. Lázasan kotorászott a zsebében, mikor már a terített asztalnál ültek, hátha talál valamit, amit odaadhatna. Hiába. Anyukája szőke fürtjeit hátradobva, kedvesen dudorászott születésnapi tortája felett, és a nyakában megcsillant egy gyönyörű virágos nyaklánc, mely enyhe fénnyel derengett.

Megsimogatta Detti arcát, és megkérdezte milyen volt az iskola. Detti száján válasz helyett kérdés szaladt ki:

- Anyu, kié ez a nyaklánc, még sosem láttam rajtad!-

- Tényleg? Milyen érdekes, hogy csak azt látjuk meg, amit látni akarunk. Pedig mióta az eszemet tudom rajtam van. Édesanyámtól kaptam, úgy emlékszem születésnapomra, pontosan 30 évvel ezelőtt decemberben, péntek 13-án 13 óra 13 perckor, amely bűvös időpont volt szerinte. Már alig emlékszem rá, meghalt kicsi koromban, mielőtt elmesélte volna mi történt a papával.”

Detti szája tátva maradt.

- Mondd, Anyu, hogy hívták a nagymamát, még sosem meséltél róla!-

- Tudom kislányom, ne haragudj, nagyon fájdalmas nekem az emlék, hiszen mindkettőjüket elvesztettem: Gáspár papát és Violát. Az emlékeim is mintha eltűntek volna velük együtt. Vágyakozom valahova, de nem találom. -

- Akkor kívánd azt, hogy megtaláld!– kiáltotta Detti.

Anyukája elfújta a gyertyákat saját maga sütötte tortáján, és csak mosolygott.

A kislány azzal az elhatározással feküdt le, hogy hétfőn az első dolga lesz anyukájának megmutatni a könyvtárban a rejtekhelyet, mely minden bizonnyal édesanyja emlékeit rejti, és mely a jogos tulajdonosa beléptével életre kel. Már sajnálta, hogy nem hozott el egy virágszirmot sem megmutatni az anyukájának. Semmilyen bizonyítéka nem volt, hogy ott járt – gondolta - és így nem mesélheti el, amit látott.

Elaludt végre az izgalmakkal teli nap után, a szobájában a kis székén ott hevert a sárga-kék kockás ruhája és enyhe fénnyel derengett az éjszakában akár a virágok Viola csodás kertjében.