Kedd volt.
Luca anyukájával mindig ugyanarra sétált haza az iskolából. A kislány szerette ezt az utat hazafelé, nem csak a faragott kődíszes lakóházak, vagy a sarki pékségből áradó illatok miatt. Ennek az útnak határozottan volt egy kedvenc pontja számára.
Ma is, mint minden nap, megálltak a kirakat előtt, és hosszan nézelődtek. A cégért a jeges szél kedvesen billegtette, és az hálából ünnepélyesen nyikorgott, rajta a következő felirattal:
Bori néni különleges bababoltja.
A kirakatban a babák kis babaszékeken üldögéltek, és kedvesen mosolyogtak az arra járókra. A babákat Bori néni, ha tényleg így hívták a tulajt, nagy gonddal helyezte el, több sorban egymás felett, úgy, hogy az egész kirakatot betöltötték a különböző színű varrott ruhájú babák. Alul volt néhány csecsemő baba, ők apró bölcsőkben ringatóztak. Mindegyik baba tevékenykedett, volt aki épp fésülködött, volt amelyik teázott a mellette ülővel, és volt, aki varrogatott. Látszólag nagyon jól érezték magukat. A babák mozdulatai olyan élethűen voltak beállítva, hogy az ember azt várta minden pillanatban, mikor fognak megmozdulni.
Luca imádta nézegetni őket, mindig új mozzanatokat fedezett fel a babák beállításában.
- Nézd, Anya! Az a rózsaszín csipkeruhás most elfordult a vörös hajútól, pedig tegnap még együtt teáztak!
- Jaj, Luca. Bori néni nem változtatott a kirakaton, mióta én kislány voltam, biztos vagyok benne. Gyere, menjünk tovább!
- De Anya, ne menjünk még! Be szeretnék menni!
- Luca, ma nagyon sietünk, de megígérem, hogy benézünk még Karácsony előtt!
Hazafelé a pékségből kiáramló meleg levegőnél melegedett egy úr, Luca jól megnézte magának. Koszos, szakadt ruhája volt és lukas kötött sapkája. Egy piros paplanon üldögélt és hümmögött maga elé.
- Anya, ki ez a bácsi?
- Nem tudom Luca, nem ismerek mindenkit.
- De, neki hol az anyukája?
- Miért kérdezed?
- Mert olyan szomorúnak tűnik. Biztos fázik is. Miért nem megy haza?
- Luca, ennek a bácsinak lehet, hogy nincsen otthona.
- Az meg hogy lehet? Miért nincs neki?
- Elvesztette.
- Segítsünk neki megtalálni, Anya!
- Lucám, gyere menjünk, kicsim!
Luca elindult hazafelé, de még egyszer hátranézett, és látta, hogy egy idős néni kiflit és forró teát nyújt át a bácsinak.
Luca nagyon várta már, hogy anyukája beváltsa az ígéretét és elmenjenek Bori néni bababoltjába. Teltek-múltak a napok, de nem mentek arrafelé. Anyukája új útvonalat talált ki, mert Luca minden nap megkérdezte: - Anya, ma megyünk a bababoltba? A bácsit sem látták többet, mert a pékség sem esett útba. Lucának néha eszébe jutott:- Vajon megtalálta-e már a házikóját a bácsi?
Egy napon, mikor az iskolában épp egy pici Betlehemet készítettek, sűrű pelyhekben kezdett hullani a hó. A hópelyhek egyre gyorsabban, és sűrűbben hullottak, így nemsokára az egész város fehér ünnepi díszbe öltözött.
- Gyerekek! – szólalt meg egyszer csak a tanár néni. – Ez az utolsó óránk a téli szünet előtt! Áldott, békés ünnepeket szeretnék nektek kívánni, mielőtt hazaindultok! Ne feledjétek, hogy a Karácsony a szeretet ünnepe. Tudom, hogy azon jár az eszetek, vajon mit hoz a Jézuska nektek. A legnagyobb öröm és ajándék azonban ilyenkor, hogy a családok együtt vannak szeretetben.
Lucát anyukája különös mosollyal várta az iskola bejárata előtt. Luca tudta mit jelent ez és boldogan átölelte az anyukáját. - Ma megyünk. - suttogta. Luca szinte repült a bolt felé, és a frissen esett hó vidám ritmust ropogott a talpuk alatt.
Luca megállt Bori néni különleges bababoltja előtt és alaposan megnézte a kirakatot. Úgy látta minden baba viszonozza a tekintetét. Végül vett egy nagy levegőt és lenyomta az óriás levél alakú rézkilincset.
– Ding-dong. – szólt az ajtó csengője.
- Rögtön jövök! – csengett szintén egy kellemes női hang a pult mögötti ajtó felől. – Nézelődjenek nyugodtan!
Luca körbe jártatta a tekintetét, és közben egészen bizonyosan nyitva felejtette a száját. A bolt polcain ugyanis babák százai üldögéltek. Luca talpa alatt enyhén nyikorgott a fapadló, ahogy közelebb lépett egy labdát gurító piros, fehér pöttyös ruhás babához. A baba haja barna fonalból készült, arca pihe-puha volt és kedves kis rózsaszín folt ragyogott rajta. Luca már nyújtotta kis kezét, hogy megérintse, mikor a kellemes női hang megszólalt:
- Neki rózsaillata van. Őt szeretnéd?-
Luca megfordult és egy fiatalos arcú, kék szemű hölgyet látott, aranyló loknikkal a fején. Maga is olyan volt, mint egy baba a boltból, még a ruhája is hasonlított. Lucának ismét tátva maradhatott a szája, mert a hölgy újra megszólalt:
- Szia, én Bori néni vagyok, téged hogy hívnak?
- Ööö, Lucának.
- Szóval tetszenek a babáim, Luca?
- Igen, nagyon szépek és finom a szimatuk is.
Bori néni elmosolyodott: - Mindegyiknek más illata van, leginkább virágillatúak, de van vanília és fahéj is. Ilyenkor Karácsony táján készül mézeskalács illatú is.
A bababoltban nagyon kellemesen keveredtek a különböző illatok, a babák pedig mind gyönyörűek és különlegesek voltak. Mintha mindegyiknek külön személyisége lenne – gondolta Luca.
- Mindegyik baba egyedi. Nem készítek két egyformát. – folytatta Bori néni – Mindegyik egyedi kis lélek, mint mi emberek. A babák nagyon jó barátaink, amennyi szeretetet adunk nekik, annak sokszorosát adják vissza. De mindig tölteni kell a szeretet-tárjukat, hogy le ne merüljön. Amelyik babát elhanyagolják, az szomorú lesz, és nem tud többé szeretet adni.
- Újra lehet tölteni az ilyen babákat? – kérdezte aggódva Luca.
- Persze, csak hosszú idő kell nekik, mire újra bízni mernek. De szeretettel minden elsimogatható. – válaszolta Bori néni meleg, csillogó szemekkel. Látszott rajta, hogy bármeddig elbeszélgetne a babáiról.
- .. és és Bori néni, hát ez a sok baba itt a boltban, őket ki szeretgeti?
- Őket én. Mikor egy baba készül, az utolsó mozzanat, hogy megölelem és lelket adok neki. Innentől minden nap megölelgetem őket este és reggel.
- Nem félnek egyedül éjszaka a boltban?
- Nincsenek egyedül, itt van a lakásom a bolt mögött. A pult mögötti ajtót mindig nyitva hagyom, hogy halljam őket.
- Hogy hallja őket? Miért, beszélnek?
- Na, az kéne még. Így is eleget rosszalkodnak. Úristen, ha még beszélnének is, akkor egy szemhunyásnyit nem aludnék.
- Hogy érti, hogy rosszalkodnak? – kapcsolódott bele a beszélgetésbe Luca anyukája is.
Bori néni, mintha észbe kapott volna, csak ennyit mondott: - Hát, tudja .. csak fecsegek itt össze-vissza. Melyik babát is szeretted volna kis hercegnőm?
Luca nagyra nyílt szemekkel bámulta Bori nénit, annyira lekötötte, amit a babákról mondott.
- Ööö, ja igen. – tért magához Luca, - ezt a rózsaillatút kérném szépen.
- Rendben, nevet te adsz neki, mindig a tulajdonos ad nevet. Tudod, már hogyan fogod szólítani?
- kérdezte Bori néni, és várakozóan nézett a kislányra.
- Szerintem Rozinak fogom hívni.
- Jó választás! Most szólítsd a nevén, és vedd le a polcról.
- Gyere, Rozi, hazaviszlek. – szólította meg a babát Luca, és kicsit remegett a keze mikor a baba felé nyúlt. A baba könnyedén landolt a karjaiban, mintha nem is ő vette volna le, hanem Rozi ugrott volna az ő kezébe. Luca megölelte Rozit, illetve úgy tűnt megölelgetik egymást.
- Ez csodálatos érzés! – suttogta Luca meghatódva. – Anya, majdnem olyan, mint amikor téged ölelgetlek és beszippantom az illatodat..!
- Hát, igen, én is szeretem a rózsaparfümöt. – mondta Luca anyukája miközben kifizette a babát, kis féltékenységet érezve az új kedvenc iránt.
- Viszontlátásra, kedves Bori néni, és köszönöm Rozit!
- A mihamarabbi viszontlátásra kis hölgyem!- csilingelte Bori néni és már el is tűnt újra a pult mögött.
Luca anyukája fellélegzett, mikor kiléptek az utcára. – Huh, azért jól esik ez a friss, csípős levegő ennyi illat után. Nem gondolod, Luca?
Luca nem figyelt, teljes egységet alkotott az új babájával. Becsomagolta a kabátja alá, hogy nehogy megfázzon. Vidáman dalolászott neki és ugrándozott a hóban.
A pékség előtt Luca anyukája megállt, - Luca állj meg, be kell mennem kenyérért! –
Luca mintha akkor érkezett volna vissza a Földre, úgy nézett anyukájára. – Bejössz velem?- kérdezte ismételten az anyukája.
- Ööö, nem tudom. – válaszolt Luca, mert meglátta a pékség kiáramló meleg levegőjénél üldögélő bácsit. A bácsit, aki elvesztette az otthonát. – Ó, hát ezek szerint még nem találta meg. –mondta szomorúan a kislány.
- Mit nem talált meg? Luca, te nem is figyelsz rám. – dörmögte Luca anyukája sértődötten.
- Jó-jó, bemegyek.
A pékségben mézeskalács illat keveredett az élesztő illatával. Luca kiválasztott egy vaníliás csigát, és rámutatott egy szép nagy sós kiflire is. – Ezt mind meg fogod enni, Luca? Kenyeret is veszek. – mondta az anyukája.
Luca határozottan bólintott, és hozzátette: - Egy forró teát is kérek szépen, bácsi.
- Azonnal, kis hölgyem. – válaszolt a kedves, kerek arcú pék és átnyújtotta Lucának a vaníliás csigát és a kiflit.
- A tea nagyon forró, Luca, vigyem neked? – kérdezte tőle az anyukája.
- Nem, köszi. – válaszolta a kislány és óvatosan figyelve vitte a teás poharat le a pékség lépcsőin. Egy csepp se folyt mellé.
Luca odalépett a kint melegedő koszos bácsihoz, és odanyújtotta a poharat a kiflivel.
– Boldog Karácsonyt, bácsi! –
A bácsinak könnyek jelentek meg a szemében. Bólintott, de nem tudott megszólalni.
Luca anyukája hazafelé csak annyit mondott a kislányának: - Nagyon büszke vagyok rád!
Luca pedig boldogan szorította magához Rozit, aki ott lapult a meleg kabátja alatt, tudva, hogy a lehető legjobb helyre került.
2016. 12. 24.
